1.fejezet - 4 idegennel, egy kocsiban. -

2012. 01. 21.~
  1 évet vártam, hogy vissza jöjjön és újra megcsináljuk, csíny tevékenységeinket vagy valami közös programot a városba. 1 hosszú év, ami a legrosszabb időszakaszaim voltak. Vagdostam magam és rémálmaim voltak, hogy Harry itt hagyott. Örökre. Nem tudok róla semmit. Egyszer láttam a tévébe, de most se híre, se hamva. Mindig arra váltam, hogy csöngessen az ajtón, és vidáman ordibálja: Ez az! Sikerült híres leszek Dary! Híres! De semmi. 2010 nyara óta nem láttam. Csak egy rajz maradt belőle, amit az utolsó közös napunkkor rajzoltam. Most Londonba járok iskolába. Mint mindig, most is szakad a hó, ha tél van. Szeretem a telet, de azt nem ha elcsúszok az iskola udvaron és elesek. Az egész iskola rajtam szokott röhögni.  Az után jöttem Londonba tovább tanulni, mikor Holmes Chapel - ben bezárták a középsulit. Így képtelen voltam ide jönni tovább tanulni. A suliba én vagyok a stréber. Mióta Harry elment, inkább a vagdosásokba és a tanulásba fojtottam bánatom. Sokszor volt, hogy a könyvek felett sírtam, mert hiányzott. Képeket szaggattam le falaimról és elégettem. A szikszalagnak köszönhetően fehér foltok maradtak a falon. Sok közös képem volt Harry - vel, de 1 év alatt mindet eltüntettem. 1 maradt, amit hiába kerestem nem találtam. Mintha föld nyelte volna el.

Meghallottuk a csengő hangját, ami az jelezte, hogy itt a téli szünet. Vagyis a fagyszünet, mivel éjjel - nappal hóvihar van. Szeretem a havat, de ez túl sok, főleg, ha nincs valaki, akivel élvezd.

Össze pakoltam a cuccaim, de ma is - mint mindig - kaptam a beszólásokat, hogy Stréber, vagy a lábamra léptek. Feliratokat ragoztattak rám. Nagyot sóhajtva elsétáltam a szekrényemhez és beraktam a múlt óra könyveit, a matekot. Megfogtam a kitároló helységből a táskámat, majd az ajtót vettem célba. Kinyitottam az ajtót, és megint esett a hó. Nem lepődtem meg. Egész héten ezt a szaros havazást mondja. Káromkodtam? Csak egy rossz szó, amit az én számból keveset lehet hallani. Mindenki azt hiszi, ha otthon vagyok magolok ezerrel, de nem csak ezt csinálom. Ha a szüleim nincsenek otthon, jön az öncsonkítás. Bármilyen helyes tárgy jó. Kés, olló vagy penge. De néha a borotva. Most nem sajnáltatni akarom magam, hanem az igazat leírni. Szókimondó lány vagyok, de néha nem merem.

Elhagytam az iskolát, és a szokásos pályaudvar felé vettem az irányt. Mellettem egy autó lelassított, s egy szőke kék szemű fiú nézett rám.
  - Nem tudod melyik irányba van Holmes Chapel? - kérdezte végül.
  - Hogyne tudnám, én is oda megyek. - válaszoltam kissé félénken.
  - Cool, haza vihetünk?
  - N - n nem akarok egy idegennel haza menni. - tiltakoztam. - Inkább megyek vonattal.
  - Nem hallottad? A vontatok nem mennek, mert sok a hó és, mint most szakad a hó. - mosolygott, amitől lehetett látni fogszabályzóját.
Hosszú gondolkozás után bele mentem. Nem szívesen, de beadtam a derekam. Kinyitottam az anyós üléshez vezető ajtót, beszálltam és láttam még 3 fiút, akik verekedtek?! Miközben mentünk a kocsival, úgy tájékoztattam, hogy merre kell mennünk.
  - Zayn, hagyjad már békén Liam - ot azzal a szar kanállal. - nézett a visszapillantóba a szőkeség. -  Amúgy, hogy hívnak?
  - Daenerys Elizabet Food. - válaszoltam.
  - Hol laksz? - szólalt meg valamelyik hátulról.
  - Egyértelmű. Holmes Chapel - ben. - fordultam hátra, hogy felfedezzem kérdezőmet.
Egy szép kék szemű barna hajú fiú, akinek a homloka össze volt ráncolva. Vissza fordultam előre, s az út többi rész csendben telt. Megkértem őket, hogy a Holmes Chapel táblánál tegyenek ki. Így is tettek, s irány haza. Anya, Kevin és a húgom.